"Jaj, már megint én rontottam el.."

"Ne haragudj, nem akartalak..."

"Én mindig...."

"Áááá, engem, nem kell..."

"Nem érdemlem meg, mert.."

"Haragszom magamra..."

Nagyon sokszor használt mondatkezdő szólamok, amikor önmagunkkal folytatunk párbeszédet. Kicsi gyerek korunktól fogva arra lettünk tanítva, hogy mindenért TE és csakis Te vagy a hibás. Vállald fel a felelősségét, és fogadd el méltó büntetésedet azért, amit elkövettél valaki vagy valami ellen. Amikor pedig nekikezdtünk volna a magyarázatnak, érdekes módon az senkit sem érdekelt. ("-De apa, mindenkié egyes dolgozat lett! -Nem érdekel, az a többi gyerek!")

Megtanultuk a leckét: mi vagyunk a felelősek a tetteinkért, egyedül mi. Akkor is, ha nem csak rajtunk múlott a dolog- legalább is tudatosan semmi képen. Ebből a kilátástalan és magányos helyzetből két út vezet kifelé: egyik az, amikor azt mondja az egyén, nem érdekli, akkor nem fog döntést hozni, és nincs felelősségre vonás. Másik út, amikor az egyén önmaga megítéléséhez elkezdi ugyanazt a kemény és hideg számonkérő hangnemet használni, ekkor lassan nincs is szükség sem szülői nevelésre, sem főnöki számonkérésre, sem házastársi rosszallásra, mi magunk válunk önmagunk hideg és kegyetlen bírájává.

Ezután mi magunk leszünk elégedetlenek önmagunk kinézetével, teljesítményével, magunknak állítunk fel teljesíthetetlen követelményeket. Ez a hozzáállás életünk minden területére beszivárog, és lassan mi magunk építjük le önértékelésünket az örök negatív kritikával, gúnyos megjegyzéseinkkel, önmagunkat lesajnáló, cinikus hozzászólásainkkal. Eredményül pedig megkapjunk önmagunk romokban heverő, kishitű, szomorú, megtört, vagy éppen lángoló haraggal gyűlölt önmagunkat, ami árnyéka valódi énünknek.

Fokozza az önmagunk ellen fordulás erejét, ha ebben a helyzetben elkezdünk hízni, látszólag minden ok nélkül. "Bármit eszek, hízok két kilót!" "Már attól hízok, hogy ránézek az ételre." Ezért egyre szomorúbbak, letörtebbek és kilátástalanabbak vagyunk. A gödör fenekén pedig összegubózunk, és reméljük, hogy ennél rosszabb már nem lehet.

Ebből a helyzetből nagyon nehéz a kiút.

De van kiút...

Kezdjük az elején: ki fordult ellenünk? Ki vált legnagyobb és legintoleránsabb kritikusunkká? Ki volt képtelen elnézni, hogy hibát követtünk el? ki azonosult mások kritikájával, lekicsinylő nézeteivel? MI VOLTUNK! Senki más! Nem az követte el a legnagyobb hibát, aki rosszat mondott nekünk, hanem aki ezt a destruktív gondolkodásmódot átvette és önmaga ellen kezdte használni. Erre senki nem kényszeríthet minket. Viszont ha mi magunk képesek voltunk egyedül elfogadni olyan gondolkodásmódot, mely egyértelműen ellenünk van, akkor képesek vagyunk visszafordítani ezt a helyzetet. (Ehhez, ha józanul gondolkodok, sokkal kevesebb energiára lenne szükség, mint elhitetni magunkkal a rosszat.)

1. Vállalni kell a felelősséget, hogy én engedtem meg, hogy becsméreljem magam.

2. Vállalni kell, hogy mások becsmérlő és tiszteletlen magatartását elviseltem, elfogadtam, azonosultam vele.

3. Vállalni kell, hogy csakis én tehettem ezt saját magammal.

Ha ez mind igen választ kapott, akkor már egész könnyedén fognak menni a dolgok. :-)

Kezdjük a változást azzal, hogy leülünk a gondolkodó pamlagunkra, és elfogadjuk, hogy eztán nem azonnal kritikával fordulunk önmagunkhoz, helyette elfogadjuk, hogy emberből vagyunk, aki nem gép, hogy hibátlanul végezzen minden tevékenységet. (A gépek is "megfertőződnek" néha vírusokkal, nem?) Megengedjük magunknak, hogy tévedhetünk. Ha pedig tévedhetünk, akkor ezt  el is nézhetjük magunknak.

Nem azt jelenti, hogy elbagatelizálom a felelősség súlyát, hanem azt, hogy tiszteletben tartom saját magamat. Többé nem eshetünk magunknak, helyette VIGASZT kell magunknak nyújtani. A felelősség felvállalása is könnyebb lesz, ha elnéző vagyok és megbocsátó magammal szemben. Fontos, hogy fel kell vállalni a tetteinkért a felelősséget, de nem szabad ez miatt bántani, degradálni, büntetni saját magunkat. Emberből vagyunk, és ilyenkor vigaszra van szükségünk, nem rúgásra. Mással nem viselkedünk így, miért éppen saját magunkkal vagyunk kegyetlenek?

Ha nem bántjuk magunkat, hatalmas stressztől szabadul meg az idegrendszerünk, és nyugodtan tudomásul tudjuk venni hibánk következményét. Sokszor a következmény sokkal kisebb, mint amennyire stresszelünk a hibán. Mert nem a hibától retteg a belsőnk, hanem a kegyetlen kritikától és megrovástól, amit mi zúdítunk önnön fejünkre.

Légy megbocsátó, mert minden hibát okkal követtünk el, és tanulhatunk belőle. Kevesebb hibát is vétünk, ha nem kell görcsösen tökéleteset alkotnunk.

Ennyit elegendő tenned, ha ilyen helyzetbe kerülsz: önmagadhoz fordulsz, gondolatban átölelheted magad (gyermekként fogod magad érzékelni a helyzetben), és mondd el neki, hogy nincs baj, attól még szereted és tiszteled önmagad. Mondd el magadnak, hogy nem fogod megbüntetni, és nem fogod megszidni. Mindenkivel előfordul. Arra fordíts inkább figyelmet, hogy mindent megtettél-e a sikerért, nyugodt-e a lelkiismereted, vagy kihagytál valamit. Ha van mit javítani a dolgon, tedd meg legközelebb. De ebben a bensőséges pillanatban elég, ha őszinte vagy magadhoz, és tudatosítod magadban, hogy hol követtél el hibát, amit legközelebb nem fogsz.

Ahogy a gyerekedet, szerettedet vigasztalod, úgy vigasztald meg saját magadat is.

Könnyebb lesz őszintének lenni magunkhoz, ha szövetségesek és nem ellenségek vagyunk. Itt kezdődik a bizalom önmagunkkal. És ha ez megvan, akkor már minden könnyebbé és elviselhetőbbé válik. Ha tovább megyünk ezen az úton, akkor meg fogjuk találni önmagunk szeretetének a képességét- a valódi szeretetet, amikor többé nem leszel képes olyat tenni vagy enni/inni, ami ártana neked. És itt találod meg a lelked mélyén azt a csendes kérdést, hogy valójában mi is tesz minket boldoggá? Mire vágyunk az életünkben, miben is akarunk kibontakozni? Ez pedig már maga az élethivatásunk megtalálásához vezető, lerövidített út....

Sok szeretettel küldöm mindazoknak, akik megélték már, hogy önmaguk ellen vétettek.

Zsanett